3.

Túl lennénk a 3. műtéten is. Igazán rutinosnak mondanám magunkat, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem ér meglepetés, a helyek, a személyek és a teendők mind ismertek. 

Héftő óta lakunk a homburgi kórházban, Macival ketten vagyunk egy szobában a CK09 osztályon, mint ahogy eddig mindig.

Tehát először becsekkoltunk, aztán találkoztunk egy kedves anesztes orvossal, akinek már nem kellett sok újdonságot mondania nekünk, hiszen ez a 4. alkalom, hogy altatják a gyereket. (a 3. az volt, mikor 3 fogát kivették ősszel, de még aznap hazamehettünk.)

Az is pozitívum, hogy nem kellett a fül-orr-gégészeten fél napot töltenünk feleslegesen, mivel a múlt héten felkerestük Luxembourgban a saját orvosunkat, és elég volt az ő véleményét elmondani (minden rendben van, nincs szükség semmilyen beavatkozásra az ő részéről.)

A műtét kedden reggel kezdődött és tartott délig. Szokás szerint, 7-re jöttek az ágytoló fickók, persze Macit kézben vittem át, mert nem értette volna, mi történik. A műtő előterében megkapta a nyugtató szirupot (no ezt nem volt könnyű belediktálni), viszont tényleg hasznos és hatásos szer, mivel így nem akar ellenkezni, olyan "minden-mindegy" állapotba kerül. Így mindenkinek könnyebb. Az elválás most nem volt olyan nehéz, mint korábban (legalábbis nekem), egyszerűen tudja az ember, hogy ezen túl kell lenni, és hogy úgysem fog rá emlékezni.

Kb. 4 órán át tartott a műtét. Dr. Landau azt mondta, megint nagy lépést tettünk előre, egyelőre úgy néz ki, sikerült teljesen bezárni a szájpadlást (persze a foglécet nem, de ezt nem is akarták, hiszen az gátolná az arc fejlődését.) Azért még benne van a pakliban egy esetleges szétnyílás esélye, ez most függ a gyógyulástól is, és ha mégis maradna lyuk, akkor is, sokat fog javulni a helyzet.

Persze megint alaposan bedrótozva adták át a gyereket, és a történelem ismétli önmagát: Maci ez alkalommal is kihányta a gyomorszondát. Viszont most keménynek kellett lenni: nem kockáztathatjuk a gyógyulást a cumisüveg használatával, így a szondának vissza kellett kerülnie. Igen, ez nem kellemes, de nagyon gyors eljárás (ahogy legalábbis Apája elmondta), én ugyanis nem sokat láttam belőle a sürgölődő orvosoktól - ez nem is baj.

Kicsit bonyolult az élet a sok madzaggal, hiszen korlátozzák a mozgásban, meg egyáltalán az öltözésben, stb. Estére szerencsére le is került kettő, a vérnyomásmérő és az infúzió.

Maci kedélye általában nem rossz, szerintem sokkal jobban viseli most, mint korábban. Nem panaszkodik fájdalomra, és tudja mondani, ha valamit akar, pl éhes. Persze furcsa neki a szondán keresztül történő evés.

De sokat beszél, akár nevetgél is, kommentálja a meséket, nem akar napközben aludni. (Így aztán szerencsére éjjel tudott.)

Szóval alapvetően jó a hangulat, főként, mert rosszabbra számítottunk, hogy majd nem győzzük neki magyarázni, hogy ne húzza ki a szondát, vagy nem győzzük majd fájdalomcsillapítózni,stb. A szája is talán kevésbé van feldagadva, mit a korábbi alkalmakkor, és világosan hallatszik, hogy szebben beszél: a kis lyukakon már nem tud felszökni a levegő az orrába.

Mivel kapott egy védő lapkát a sebre, hogy ne bántsa a nyelvével, amíg gyógyul, ezt kell majd eltávolítani egy hét múlva, mielőtt elmegyünk.

Kb ennyi a történet, most egy hétig kell egymást szórakoztatnunk :). Remélhetőleg hamarosan a szobát is elhagyhatjuk, és akkor sétálhatunk, meg legozunk a játszószobában. Majd jelentkezem, ha lesz újdonság.