Kedves Olvasók (akik még kitartottatok),

örömmel ajánlom figyelmetekbe ma megjelent újabb cikkemet a Vidéki Életen "Egy faluszéli házikó Luxemburgban" címmel.

Kellemes olvasást kívánok hozzá!

Az örömszerzés biza jó dolog, de a szerzés örömét is nagyra tartja kiccsaládunk felnőttebb tagjai. (Ja, igaz, a kevésbé felnőtt tag is szeret megkaparintani, bár a birtoklás nem sokáig tartja őt lázban, legalábbis erre engednek következtetni a lazán váll fölött balra dobálós mozdulatai.) Szóval a hétvége a szerzés örömének hódolt, hiszen ezidőtájt Luxiföld legalább 3 érdekes vásárnak is helyt adott. De -tegyük hozzá- kiccsaládunk csak kettőn képviseltette magát, és abból is csak az egyiken "szerzett". De azon aztán igazán jutányosan! Igen, talán a múltkori merschi játékvásár jutányosságát is felülmúlta ez az anglikán jótékonysági vásár, ahol ugyancsak volt játékstand, régiségárus, használt könyves, ééés: társasjátékos! A nagy fogás tudniillik ez utóbbinál adatott meg, ahol minden társasjáték 2 azaz kettő E-ért cserélhetett gazdát, sőt, a kisebbek, mint pl kártyajátékok akár 1-ért is! A jó minőségben, egészben megmaradt játékokból legalább 3 vándorolt a birtokunkba, plusz két franciakártya, amit anyája szeretett volna már régen megkapni, majdani nagy römi-partik reményében.

De könyvekből, albumokból sem szenvedünk már hiányt, mint inkább olyasfajta polcokból, amikre ezek felvándorolhatnának, vagy polcnak való helyből, azaz lassacskán rászolgálunk egy nagyobb lakásra is.... Addig is az általában itthon lévő, s ezért leginkább rendre törekvő családtag, azaz szerény magam, magas tornyot épít a szekrény tetején a sokasodó játékokból, de ez a hely is véges... Ez az érv azonban nem hatja meg sem anyát, sem apát, akik látván a vásár olcsóságát, inkább szavaznak a megvételre, mint az otthagyásra: szinte ingyen dobják utánunk! Így volt ez a vásár vége előtti órában a régiségesnél, ahol ekkor minden 1 E-ba került, de igazából maga az eladó alkudta le kevesebbre a megvételi árat... Az itt megvásárolt kaspóhoz a virágos standnál lehetett ugyancsak nagyon olcsón muskátlit és liliomot beszerezni, a petúniáról nem is beszélve... A teraszunk tényleg fel lett virágoztatva. És még jótékonysági célokat is szolgáltunk ezzel :D. A helyszín is nagyon kellemes volt, egy faluban, egy szép régi nagy udvarház hátsó kertjét ajánlotta fel a tulaja. Már csak azért is érdemes ilyeneken részt venni, mert szép helyekre eljut az ember: a szombati vásár is ezért volt érdekes Bourglinsterben, amelyen a helyi kézművesek árulták portékáikat: a falu önmagában is nagyon szép macskaköves girbegurba utcáival, és kecses várával. Viszont itt tényleg nem nagyon költöttünk pénzt ennivalón kívül: meglehetősen kitartják az áraikat ezek a kofák....

A hétvégén tartották itt a muzsika ünnepét is. Biztos sok szép koncert várta volna az érdeklődőket, dehát szabadtéri mind...

Ezek miatt a vásárok miatt jó dolog itt lakni, de a teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy egész júniusban novemberi időjárásunk van, a folyamatos, vagy szakaszosan eleredő záporok eléggé elvesznek élvezeti értékükből, az alacsony hőmérsékletről nem is beszélve.... Lesz itt még nyár?

A gyerek esik-kel. Napjában többször, és általában nem is kicsit. Tegnap nem láttam, csak az esés végét (tudjátok, ilyenkor lelassul az idő, és órákig tart az a pillanat, így van neki eleje, közepe, meg vége, szóval simán le lehet maradni valamelyik részről...) Addigra már átesett a járássegítő játékon, épp a szekrénybe ütötte bele az arcát, majd pedig beesett a játék és a szekrény közé. Mondanom se kell, volt nagy sírás, csak ezzel is az a baj, mint a kisfiúval, aki mindig farkast kiált, és a végén már senki nem hisz neki: jójó, semmi baj, biztos csak megijedtél, majd elmúlik, stb. Aztán kicsit később már feltűnt, hogy az orrán nagy lila (na jó, abban a periódusban még csak vörös) folt éktelenkedik, de az nem jutott eszembe, hogy más baja is lehetne.

Csak reggel, mikor Apája észrevette, hogy valamikor vérzett a füle. Na de akkor most hova vigyük? Csak a fül-orr-gégészhez kéne, de ahhoz elég nehéz időpontot kapni aznapra. Mégis felhívtam, s a nő azt mondta: azonnal vigyük, nem kell ilyenkor bejelentkezni, fél óra múlva már ott leszünk? Hát pizsamában csak annyit mondtam, ok de lehet, hogy 3/4 óra is lesz...

Ehhez képest azért jó sokat ültünk a váróban, mert a doktorbácsinak át kellett szaladnia a klinikára, ahol ugyancsak dolgozik. Közben Bab ott is felfedezőútnak indult, s kitalált egy nagyon jó játékot: a váróban fellelhető gyerekszéket tolta maga előtt a padlón, s ment utána. Ezeket a dolgokat nagyon élvezi, a kismotort a kertben is így használja. Ügyes is általában, de van, hogy megunja, és más oldalát is meg akarja nézni, na ilyenkor jönnek a megbillenések. Rövidre zárva: a váróban is úgy elzúgott, hogy ott meg a száját verte be, kb a forradás helyén... Ettől aztán volt megint nagy sírás, majd pedig anya kezében bealvás. Már épp ránk került volna a sor, mire a kiscsaj mondja: ha még úgyis alszik, akkor hadd menjen be előttünk a következő... ÁÁÁ, szerintem ez tök fölösleges volt, ugyanis épp hogy az lett volna a jó, ha nyugton van a vizsgálat alatt, ehelyett szegénykém végigordította, amíg 3-an fogtuk le,hogy a doki be tudjon nézni a fülébe.

Még a kollégáját is áthívta, az is alaposan megvizsgálta, úgyhogy tényleg meg vagyok velük elégedve, konzultáltak fölötte, szóval úgy jártak el, ahogy az elvárható.

Végül csak arra jutottak, hogy nincs nagy baj, nem tört el semmi, a csövecske sem mozdult el, de vigyázni kell, nehogy begyulladjon... Két hét múlva meg kontroll... Utólag visszagondolva tegnap este elég nyűgös volt és nem nagyon evett... Lehet, hogy van összefüggés?

Nem tudom, ki próbált már meg egy 10 hónapos polipról öö akarom mondani babáról útlevélképet készíteni egy aprócska fotóautomatában, ami azzal is fűszerezi még az ember életét, hogy csak franciául tud.

Szóval, a dolog ott kezdődik, hogy Anyája úgy tudja, a gyerek útlevéligényléséhez vinni kell 3 db 35x45 mm-es szabvány fényképet a gyerekről. El is ballag hát a legközelebbi automatáig, ahol megpróbálja kifürkészni, mit is kéne ahhoz megnyomni, hogy a kívánt arányban fotózzák le majd a gyereket. Anyja francia-tudása nagyjából a kötőszavakig terjed, meg azokig, amelyeket az angol nyelvtudásból fel lehet ismerni. Azért így is elboldogul, a kérdés leginkább az, hogy a kinyújtva mintegy 76 cm-s gyerek hogyan fog beülni arra a kis gombszékre, természetesen csakis úgy, hogy az ölemben tartom. Az automata viszont figyelmeztet, hogy az anya ne legyen rajta a fényképen, tehát fogom a gyereket, és közben kievickélek a sarokba. De a jószándékú masina egy piros karikával jelzi, hová kéne kerülnie az arcocskának, tehát megemelem a kölyköt, vagyis a polipot, akit ebben a pillanatban minden nagyon hevesen érdekel, amit maga körül lát. Igen, körül, s nem előtt: nem épp azon az egy ponton, ahol a lencse van, ahová nézni kéne a sikeres kép érdekében. Tehát itt jön be anyapolip 3. karja, aki odacsettint kezével a feltételezett fényképező elé, hátha csemete odatekint. S lám, odatekint, ezért bejön a képbe a 4. anyakar, aki megnyomja a zöld gombot! De a zöld gomb léte is borzasztó érdekes, ezért az első kép mégis úgy készül el, hogy gyerek lesütött szemmel néz, így a produkció kézdődik elölről  Szerencsére a masina van olyan rendes ugyanis, hogy nem nyomtatja ki azonnal a képet, hanem lehetőséget ad a javításra. A fülkében persze 100 fok van, épp ezért nagy hálát érzek a 2. sikeres képnél, ahol Bab csak csodálkozva néz, de a hivatalos szerveknek ez is megteszi.

Másnap polipcsalád elindul a messzi Brüsszelbe (igen, másik ország, gyerek papírok nélkül, ki tudja, hogy képzelték el ez a hivatalnokok?), hogy Babnak útlevelet igényeljenek. Kiderül, nem kellett volna előre képet készíteni, hiszen az új biometrikus leolvasó azt is tud készíteni. De ez a ketyere elég zavaró, főleg egy 10 hónapos gyereknek, ugyanis a kép elkészítése előtt jó 2 másodperccel úgy a szemébe vakuznak, hogy szerintem felnőttről sem fog hunyorgásmentes kép készülni. A 3. próbálkozás után mégis megkérdezik, hol is az a kép.... Csak megérte további karokat növeszteni....

Azért a sarokban csak feltűnik a kezem :) Másik: aznap reggelre sikeresen és alaposan megkarmolta az orra mellett az arcát....

Ma van Luxembourgban a marathoni és a félmarathoni futóverseny. Mivel nem messze a házunktól indul és fejeződik be, csak ki kellett sétálnunk a háztömb sarkára, hogy lássuk az indulást. (Az érkezés éjjel 1-ig tart, arra valahogy nincs kedvünk kimenni, főleg, hogy akkorra az utolsókat várják...) Nagyon jó hangulatot csinált egy dobos zenekar, hihetetlen jó ritmusokat ütnek, még most is, hogy e sorokat írom (22:41). Mondjuk most nem szívesen lennék a szélső ház lakója, mert hozzájuk álltak ugye a legközelebb, és meglehetősen hangosak. Eleve azt gondoltam, 10-kor abbahagyják... A világoskék egyenruhások azok, előttük pedig az élboly fut épp:

Igen, ő tényleg skót szoknyában fut:

Bab tágra nyílt szemekkel figyel egy óriási kék léggömböt:

Sokan öltöztek furcsán... Nem tudom, mennyire "könnyítés" így futni....

Maga, Chaplin is eljött :D 

meg az angyalok...:

Meg a bohócok...: 

A zenekarnak a futók örültek legjobban: 

Azon tűnődtem takarítás közben, hogy ez miért pont este 10 után jön rám... Szinte lelőhetetlenül súroltam kagylót, zuhanyzót, wc-t és tűzhelyet... Persze azért kell ezt este csinálnom, mert napközben van egy kis utánfutóm, aki állandóan a nadrágomba kapaszkodva feláll a lábam mellett, és bármit csinálok, egy helyben kell egyensúlyoznom, nehogy őfelsége eldőljön vagy elessen. Így kicsit nehéz házimunkát végezni, bár az egyszemélyes konyhánknak megvan az az előnye, hogy egy állóhelyből mindent elérek. A konyhában persze van annál jobb is, mint Anya lábába csimpaszkodva ácsorogni, hiszen ott vannak a tuti szekrényajtók, amik ikea-gyerekzár nélkül maradtak. Szóval legjobban tenném kedves gyerekünk szerint, ha egész nap a földön ülve tornyokat építenék neki, amiket aztán ő egy mozdulattal a földre teremt. Szerintem hamarosan földrengést fognak róla elnevezni. Rendben, Anya erre is hajlandó, bőszen rakosgatja egymásra a nagyméretű lego-kockákat, de így nemhogy kitakarítva nem lesz, de babakaja sem! Ennek azért fele se tréfa!

Az a szerencsém, hogy nálunk tartózkodik most Szilvi nénje, aki néha átvállalja a toronyépítést, vagy a hami kanálon történő babaszájba fuvarozást.

Kedves Olvasóim, jelentkezem végre.
Ismét Luxembourgban vagyunk.

Bab időközben átlépte 10. hónapját, s szerencsére ennek megfelelően is viselkedik. Egyre nyílik a kis értelme, nagyon élvezi, ha játszunk vele. Nagyon jókedélyű. Szereti megkóstolni azokat az ételeket, amiket mi eszünk, akkor is, ha azok kemények. Sőt, már maga is eszik kicsit darabosabb ételeket, ami 2 hónapja még teljesen elképzelhetetlen volt számunkra.

Mivel már nem mérjük túl gyakran, csak sejtjük, hogy 10 kg körül lehet.

A bútorok mentén oldalazva járkál, vagy ha a két kezét fogjuk, akkor szívesen megy mindenfelé, nagy felfedező.

A Coque-os úszás nem annyira úgy történt, ahogy én szerettem volna. Kiderült ugyanis, hogy csak egy babatapicskoló van, ami elég meleg is neki, a nagyobb medencék mind hidegek. Illetve van egy melegvizű, amit a kurzusoknak tartanak fenn, halandó embert oda nem engednek. Szóval vagy mégis be kell iratkozni az igazi babaúszásra, vagy másik uszoda után kell nézni, ha rendes vízbe akarom vinni. Ugyanis, bár ő élvezte a baba-úsztatót, én nem annyira: nagyjából a derekáig ér, ami azt jelenti, hogy négykézláb ellepi. Csak két kezénél vezetve tud benne menni, ami hosszú távon nekem fárasztó, neki meg fázik a háta...

Na a laptop nagyon érdekes dolog számára: ezt a bejegyzést alig bírtam megírni, mindig beleírt ő is...

Kicsi kocsi

egy régebbi kép...:

Úgy esett, hogy hirtelen haza kellett jönnünk, ezért nem jelentkeztem a héten, és a továbbiakban is várhatóan kevéssé fogok, de amint visszaáll az életünk a rendes kerékvágásba, folytatom majd az írást.

Addig is ajánlom figyelmetekbe a kedden megjelent 3. cikkemet a Vidéki Életen.

Bogyesszal minden rendben, az utat nehezen viselte, így én is, mivel mozgékonysága nem tűri a leláncolt helyzetet. Ráadásul kicsit fel is fordulhatott a gyomra szegénykének, amit ugye nem tud jelezni máshogy, csak sírással, amit ugye könnyű félreérteni hisztinek... Nem egyszerű...