Talán már meséltem, hogy a házi-gyerekorvosunk megadta az elérhetőségünket a helyi logopédiai szolgálatnak, de ennek már másfél hónapja. Végül tegnap sikerült összehozni a találkát. Mivel a címet telefonon keresztül diktálták be német nyelven, de franciás kiejtéssel, s közben mellettem egy gyerek üvöltött, mert épp nem sokkal előtte kellett leesnie a székről, nem voltam teljesen biztos, hogy oda is találunk. Előző este jó öreg google-mapsen megkerestük Apájával, de kettőnknek két külön helyet mutatott ugyanarra az utcanévre! Még szerencse, hogy a városrészben biztos voltam. A helyszínen egy vadonatúj modern épület fogadott minket, bár a csengőnél ismét kissé bajban voltunk, mivel minden franciául volt kiírva, s eléggé úgy tűnt, a házban nem csak ez az egy szolgáltatás működik, (aminek ugyancsak nem tudtuk a francia nevét...) Ja, hazudnlék, ha azt mondanám, csak franciául volt kiírva, még luxembourgischul is ki volt.... Na lényeg: Service de Rééducation Précoce-Hëllef Fir De Puppelchen ide jöttünk. Közben egy kedves bácsi megérkezett, aki kulccsal beengedett minket, sőt azonnal be is jelentette az érkezésünket. Egy kellemes váróterembe vezetett minket, ami kifejezetten kicsi gyerekek számára lett otthonosan kialakítva. Pénzt nem kímélve szerelték fel minőségi fejlesztő játékokkal, szóval kifejezetten örültünk, hogy korán érkeztünk, így Bab tudott kicsit játszani, felfedezni. Ugyanis várakozni nem kellett volna: pontosan időben behívtak. Egy kedves lány jött elénk (zokniban! :)), majd egy szobába vezetett. Mivel sajnos fertőtlenítővel kente épp a kezét, a jellegzetes szagtól Maci jól megijedt: már megint valami doktornál járunk, gondolhatta. A lány gyorsan megnyugtatta egy láda kisautó kiborításával. A szoba is nagyon kellemes volt, ez is teljesen gyerekekre berendezve. Maci rögtön helyet is foglalt egy nagy matracon a sarokban, én is épp ilyen kuckót akartam neki kialakítani, csak nem találtam ilyen klassz vastag matracot sehol. Amíg mi beszélgettünk (felvázoltuk a problémát), ő csendben eljátszadozott.
Később mi is mind odakuporodtunk mellé, s Stafenie játszott vele, vagyis eközben is felmérte, hogy hall, mennyire figyel rá, mennyire kommunikatív, milyen a hangja, ha beszél, mennyire hajlandó utánozni, stb.
Egyébként is nagyon megnyugtató volt, amiket mondott. Azt volt a véleménye ugyanis, hogy nem róható fel Ádámnak, hogy nem úgy eszik, mint általánosan korabeli társai. Egyrészt nem múlt el tudatalattijában nyomtalanul a műtétek okozta sokk, másrészt anatómiailag is más ott ebben a pillanatban is a helyzete, mint másoknak, tehát, ha nem is fájdalmas, de érzékeny terület neki a szája. Harmadrészt a két kis lyuk miatt ugye különleges evésformát kell megtanulnia. De ez nem jelenti azt, hogy ne tanulná meg, csak kicsit több idő alatt fog eljutni ugyanarra a szintre, mint a többiek. Sok türelemmel kell kivárni, persze lassú fejlesztés mellett. S ha emiatt lesznek meg nem erősödött izmok, akkor azt terápiával nagyon szépen lehet majd kezelni. Adott pár evési tippet is, pl amit már én is olvastam, hogy a pürés ételt fokozatosan kell egyre nagyobb darabokkal keverni.
Végül megállapodtunk egy jövő heti időpontban, amikor majd egy kisebb feladatlistát ad át nekünk.
Már kiléptünk az ajtón, mikor bevillant, hogy na de nem is fizettünk!
Visszamentünk, újra megkerestük Stefaniet, s kérdeztük, milyen rendszerben, kinek kell itt fizetni? Ő meg nézett ránk, s kibökte: ez egy ingyenes, államilag finanszírozott szolgáltatás.
Na. Ezt szeretem ebben az országban. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése