sütik&séták

Pozitív és negatív történések egy napra

Bár még nincs vége a napnak, azért az eddigiek alapján azt mondanám, inkább értékelem pozitívnak a mai napot, de lehet, hogy csak azért, mert szeretek magamra úgy gondolni, mint jókedélyű tag. De valljuk be, nem tudom néha kiállni, hogy egy perc alatt ne öntse e az agyamat az ideg. Történetesen, amikor hülyének néznek.

Azért lehet, hogy 1-2 részt kihagyok a mai napból, mert nem akarok egyeseket megbántani, mondjuk úgy, túlléptem a dolgon.

Kezdjük inkább azzal a klassz dologgal, hogy ma Babfi Ádámmal ellátogattunk a magyar bölcsibe (bár inkább az a helyes kifejezés, a magyar "Tagesmuttihoz" :)) Ugyanis volt olyan kedves, és a kedvünkért mára, azaz csütörtökre meghirdetett újfent (már volt nála korábban) egy babaklubot, igaz csak ketten mentünk el, mármint két anyuka. De nagyon jó volt, a gyerekek írtó cukik voltak, Ádám úgy húzott be a játékszobába, hogy hátra se nézett, kit hagy ott (engem). Persze csak addig, míg én is levetkőztem (huh mínusz 10 fokot is mértem az úton, ilyenkor aztán húsz réteg pulcsi-kabát kell). Szóval óriásit játszottak, volt éneklés, meg 10 órai gyümizés, amit persze Ádibácsi megint szkippelt. Egy kis kakaót volt csak hajlandó leküldeni, de csak mert addig a többi gyerek se játszott, hanem evett. Annamari óvónéni (akarommondani Tagesmutti) igazán aranyos, nagyon jól bánik a kicsikkel, s jó volt vele beszélgetni.

Hazafelé épp útba esett nem rég felfedezett és kedvenccé vált Aldim (ez az a fajta, ahol a jóminőségű áruk vannak), úgyhogy felidézve az üres hűtőszekrényünket tettem egy balost és betértünk. Ott történt a fűszertartós incidens, ugyanis amíg válogattam egyész rú vaníliák (!) és fahéjak között, Mackó kikövetelt magának egy szerecsendiót. Vonakodva adtam neki oda, de gondoltam 20 másodperc múlva úgyis kiveszem a kezéből és megyünk tovább. Csak azzal nem számoltam, hogy neki 5 másodperc is elég ahhoz, hogy megfoganjon a gondolat: vajon hogy nézhet ki ez földön? (A bevásárlókocsi gyerekülésének magasságából). Hát ha nem tudnátok, akkor én megmondom: ripityára törve, (hálistennek) egész szerecsendiók szétgurulva. Minthogy egy helybéli néninek épp erről a pultról kellett épp abban a pillanatban választania valamit, hát megkaptam a csúnyán nézést: "hülye tyúk, mért ad a másfél éves gyerek kezébe üveget, én meg nem férek hozzá a fűszerekhez és még a cipőm is üvegszilánkos lesz", így aztán kénytelen voltam azonnal csúnyán rászólni Mackóra, hogy nade ilyet nem szabad - meg ne lássam még egyszer stb, ill. futni azonnal két kört az üzletben egy kiszolgálót keresve, és azonnal 5-ször bocsánatot kérni, ill. azt is felajánlottam természetesen, hogy kifizetem.Na és itt jön a pozitív csalódás: a boltos-néni legyintett, jött, azonnal összesöpörte a szilánkokat és ment.

Ezután a hülye bevásárlókocsi megette a pénzemet. Pontosabban nem pénz volt, hanem egy szerencse-érme, amit nem rég a tárcámban találtam. Nyilván egyszer úgy adtak vissza valahol aprót, hogy ezt is hozzáadták (ez a pozitív változat, a negatív szerint egy 1 eurós helyett valaki ilyet adott). Mindegy, nekem megtetszett, kocsikban használtam. De épp jött egy echte francia bácsi igazi svájcisapkában (ezt add össze), elővette a kisbicskáját, és kihalászta a szerencsepénzemet :)

Majd pedig a parkolóban kötném be a gyereket az ülésébe, s mivel épp nem állt azon az oldalon autó, hát teljesen kitártam az ajtót, hogy hozzáférjek. Egy szőke tyúknak azonban baromi sürgős volt épp arra a helyre beállni, nem tűrt halasztást az ő parkolása, még fél percet sem, amennyi a becsatoláshoz még kellett volna. Így inkább fél centire az ajtónktól beállt. Hát gratula neki.

Délutánra vártam a varrónőt, akit két napja megbíztam egy nadrág és két póló megrövidítésével. Hogy elmeséljem, miről is van szó: a világon legegyszerűbb szabású, pelenka-anyagú pólóiról, amelyet további pilateszezéseimre szántam, illetve egy hasonlóan halál-egyszerű szabású nadrágról. Be volt jelölve, így a feladat annyi volt: fogni egy ollót, egyenesen elvágni, majd a legegyszerűbb programmal végigszaladni rajta. Mit gondoltok, mit kért ezért?

Darabonként 10 Eurót.

Meg kell tanulnom varrni. Most. Én is meg akarok gazdagodni másokon. Hülyének nézni én is tudok bárkit, csak nekem (azt hiszem) nem stílusom. Az van, hogy a kinti magyarok között vannak olyan szolgáltatók (tisztelet a kivételeknek), akik leplezetlenül le akarják húzni honfitársaikat, "mert aki Luxembourgban él, az meg tudja fizetni". (Ezt nem a varrótól, hanem valaki mástól hallottuk.) Hát hogyne. Az sem zavarja őket, ha ilyenkor a felét kérnék, még akkor is nagyon-nagyon túl lennének fizetve. Még akkor is a magyarországi árak hatszorosát kapnák. Csak mert ugye jön az ellenérv: de nem otthon vagyunk, itt nekik is meg kell élni. Azért itt sem kell 12-szer annyit költeni, mint otthon... Egyem a kis szívüket.

No mára ennyi, mennem kell sült kelbimbót csinálni, mire Apája hazaér a falmászásból, meg az elaludt Mackóból is ki kell cuppantanom még az időközben kiürült tejesüveget.

(Kelbimbónak tessék drukkolni, ezidáig utáltam, most fogom megszeretni, ma vettem életemben először. Vannak dolgok, amikhez el kell telnie 3 évtizednek...)

Pár órával később:

Ha valaki meg nem osztja velem, mi a titka a nem keserű kelbimbónak, akkor száműzöm újabb 30 évre... Egy szuperfincsinek látszó receptet választottam (link), és mégis keserű lett... :( Tiszta szerencse, hogy sütöttem hozzá édesburgit is, meg csináltam tejfölös-mártogatóst, és így azért volt mit enni (mellesleg ez utóbbi tényleg Nyámmi).